Moikka. Anna vagyok. 19 éves. És a nyakamba veszem a nagyvilágot.

Na jó, ha az egészet egyszerre nem is, Finnországot azért igen. És nekem már ez is egy külön világot jelent.

Nem is tudom, mivel kezdjem. Annyi minden van a fejemben, amit le szeretnék most írni. Hogy hol kezdődött, hogy hol tartok, hogy miért tartok éppen ott, ahol, hogy miért döntöttem úgy, ahogy, és hogy mik a terveim és az álmaim.
Minden finnt, aki rákérdez, hogy "Nade miért éppen Finnország?" ugyanazzal a már-már betanult szöveggel világosítok fel: 2003 ősz/tél, Oooo-Ooooo! IN THE SHADOOOWS!, őrület, Rasmus-fanatizmus és vele együtt Finnország-szerelem. Az azóta eltelt kicsit több, mint 6 év alatt sok minden változott. A céljaim, a vágyaim, az álmaim, az elképzeléseim - én.

De Finnország mindvégig itt volt. Bennem. Féltem, hogy ez is eltűnik majd, mint olyan sok hóbortom, de nem így történt. És most, a felnőtt élet küszöbén nagyon hálás vagyok annak az együttesnek, ami erre az útra ráállított. Szelektálni tudtam, rájöttem, hogy mi fontos számomra, és mi nem, rájöttem, hogy mi érdekel, és mi untat, hogy mivel érdemes foglalkoznom, és mit kell abbahagynom, és elfelejtenem. Finnország és a finnek maradnak.

Talán elég jól visszaadja a rajongásom mélységét az, ha elmondom, hogy volt idő, amikor mindent, ami kicsit is finn volt, gyűjtöttem. A Snickers és Mars csokik papírjáról az összetevők szövegét, Finnországgal kapcsolatos cikkeket az újságokból és napilapokból, finn termékek csomagolását, stb. (ez a szokásom még ma is megvan, de már annyira nem fanatikus... ja, és a Snickersen már NINCS finn felirat :( ) Ha esetleg finn szót hallottam, valami nagyon furcsa érzésem támadt... Na és ha még beszélgethettem is velük... Nem is hiszem, hogy képes lennék ezt visszaadni szavakkal.

Ezen a nyáron készülök a harmadik finnországi utamra... Először 2006 augusztusában voltam (családnál laktam, akikkel a mai napig tartom a kapcsolatot), másodszor pedig tavaly nyáron, a város által szervezett testvérvárosi csereút keretében. TE JÓ ÉG. Azokat a napokat nem lehet leírni. Hah, ígérem, hogy megpróbálom, amint megint csőstül kapom majd a finnséget... A kettő utazás között volt egy nyár (2008 júliusa), amikor finnek jöttek a városunkba. Ugyanaz a csereprogram, mint amelyikkel én voltam egy évvel később, csak ők hoztak magukkal egy együttest is, akik játszottak a városi fesztiválon... A srác, aki a bandát guide-olta az ittlétük alatt jó barátom (Máté), és mikor meglátott a koncerten (amiről persze már jó előre értesültem, és tudtam, hogy meg fogom nézni), odajött hozzám, és kérdezte, hogy nem akarok-e velük tartani... Na igen. Az a három este (úúú, bocsi anya, hogy fél háromkor mentem haza, és másnap neked kellett az oktatómnak elmagyarázni, hogy miért nem tudok vezetni menni fél nyolckor...), az a négy finn srác. Ilyenkor, amikor az ember a saját korosztályában lévő fiatalokkal találkozik, akik egy másik országból jöttek (esetünkben egy olyan országból, ami nekem NAGYON sokat jelent...), szóval ilyenkor az ember rádöbben, hogy hányféleképpen lehet élni. Azt hiszem, ez volt az a pont az életemben, amikor először sikerül nem olyan naiv szemmel néznem a finnekre, mint előtte. Jó, utána is Kiminek szurkoltam a Forma1-ben (most meg Kovalainennek :P), de már nem úgy néztem rájuk, mint holmi űrlényekre. JA, és a dobosukkal azóta is nagyon jól megvagyunk :)
TEHÁT, a július csak bemelegítés lesz: nyaralás, barátok, reunion Lussuval :), és még sok-sok minden... aztán jön a neheze. Az augusztus. VÁROM. Ennyi.

Hogy miért választottam az au pair-séget? Szeretnék Finnországban továbbtanulni. Na nem azért, mert "Úúúú mennyire jó lenne a helsinki egyetemen BA diplomát szerezni...". Az ok egyszerű: ott tanítják, amit tanulni akarok. Viszont ahhoz, hogy felvegyenek, szükség van arra, hogy tudjak finnül. Ezért úgy döntöttem, hogy abbahagyom a tanulmányaimat az ELTE anglisztika szakán, és belecsapok a lecsóba, hadd szóljon. Olyan terveim is voltak, hogy esetleg itthon dolgozom "valahol", "valamit" (ó igen, nagyon pontos elképzeléseim voltak így mindenféle végzettség nélkül...), és közben járok egy finn kurzusra, amit talán képes lesz felkészíteni a szóbeli felvételire. Aztán jött az ötlet: mi lenne, ha kint tanulnám a nyelvet, anyanyelvi környezetben? Húúúúúúúúúú, neeeeeeeeeeem, azt nem hiszem el. Olyan nincs, hogy én kint éljek. Túl rég álmodoztam erről. Egyszerűen nem hittem el (még most sem), hogy az "én", a "Finnországban" és a "lakom" szavak valós jelentésű mondattá fejlődhetnek velem kapcsolatban. Nem merek még semmiről sem biztosan beszélni. Amíg nincs a kezemben egy szerződés, addig nem megy. Amíg nem ülök a repülőn augusztusban, amíg nem kezdek el dolgozni, addig nem hiszem el, hogy ez valóság lehet. Olyan ez, mint az első Rasmus koncertem. Ott álltam 13 éves fejjel és sírtam a második sorban a Sziget nagyszínpada előtt, aztán énekeltem, ugráltam, végül hazamentem és mint aki részeg volt, úgy ébredtem másnap - nem hittem el, hogy az előző nap valóban megtörtént. Azt hiszem, ezt az érzést csak az tudja megérteni vagy esetleg átélni, akinek volt hasonlóban része.

Tehát belevágtam. A családom valószínűleg már megvan, jelenleg e-mailezünk, ismerkedünk, és meg már a repülőjegyet nézem - valószínűleg Turkuba (Wizzair), mert a Finnair csillagászati összegekért repítene Északra... Az állás így néz ki:

• Helyszín: Nurmijärvi, Finnország (35 km-re Helsinkitől)

• Szereplők: Anna vs. 3 kis finn mikkamakka, no meg Kati és Risto

• Start: még változhat... egyelőre 2010. augusztus 23.

• End: 2011. június...

Jó érzés, hogy végre elhatároztam magam... és hogy végre nem valaki más blogját olvasom hasonló dolgokkal kapcsolatban... :)

P.s.: a következő bejegyzés tartalmából...: családkeresés, kapcsolatfelvétel, fontos információk, hol kezdjem?